Saját szemmel - Szíjjártó Péter blogja

Deutsch Tamás kezdeményezése mely a hazugságok, a lépten-nyomon elénk táruló, már-már mindennapossá vált hazudozás veszélyeire hívja fel a figyelmet, engem is gondolkodásra késztetett. 

Tamás szerint a hazugság az egyéni és a politikai életben is megöli a szabadságot. Én továbbmennék és azt mondanám, a hazugság, legyen az egyszerű mindennapos hazugság avagy durva politikai uszítás, olyan akár egy veszélyes vírus, egy betegség amely még a legerősebb ember, sőt akár nemzet testét is kihívások elé állíthatja. A saját bőrünkön tapasztalhattuk meg ezt, amikor Gyurcsány Ferenc ténykedésének nyomán a mai napig fe-fel szakadó sebeket szerzett meg-nemnyugvásra ítélt nemzetünk. Annál is fájóbb és veszélyesebb volt e helyzet, hiszen egy ország kormánya, annak választott tisztviselői jelentik azt az elsődleges és fontos védelmi vonalat, amely ha kell gátat szab a piaci szabályozások résein támadó multinacionális vállalatok manipulatív tevékenységének, ha kell erős és tiszta szívet állít a média egyes szereplőinek öncélú, vagy politikai érdekekből fakadó gyalázkodásával szembe. Az elmúlt nyolc év azonban arra kényszerítette a magyar állampolgárokat, hogy erős és független vezetőség híján, önkezük által formáljanak megfelelő és hatékony eszközöket, amelyek biztosíthatják a sajtó, az intézmények, és az állampolgárok szabadságjogait is. Talán ennek a megerősödött és kijegecesedett öntudatnak is eredménye, hogy ma már nem érintethetetlenek a politikusok, a törvénytelen haszonszerzés, a korrupció különböző formáinak utat engedő közszereplőknek is a törvény szigorával kell farkasszemet nézniük. Az emberek világossá tették, hogy önképük, magyarságtudatuk megerősödött, képesek és akarnak felelősséget vállalni nemcsak saját, de egy nemzet tetteiért is. Ennek folyományaként ma erős és őszinte, a népakaratot maximálisan figyelembe vevő, annak szolgálatát legfontosabb feladatának tekintő kormánya van Magyarországnak. 

De vajon megváltozott-e az a feladat, amit a sors az emberekre rótt az elmúlt években? Úgy gondolom, a válasz igen. Ma már nem valami ellen, hanem valamiért kell harcolnunk. Az igazságszolgáltatás, a rendőrség, a nyomozati szervek gondos és megbízható munkáját látva, a közszféra minden eddiginél hatékonyabb működését szemlélve azt hiszem az állampolgárok kicsit megnyugodhatnak, s tekintetüket újabb célok felé emelhetik.

Sajnálatos és őszintén szólva érthetetlen módon a média, az interneten, különböző sajtótermékekben megnyilvánuló közszereplők, vagy akár hétköznapi emberek egy csoportja valamifajta groteszk és nyakatekert módon úgy szeretné hazánk sorsát jobbra fordítani, hogy hazugságokat terjeszt, vitákat szít, értelmetlen és öncélú vagdalkozásokat végez. Azonban nem csodálkozhatunk ezen. Talán többségük nincs is tudatában annak folyamatnak, amelynek ő maga pusztán öntudatlan fogaskerekeként lassan felőrli a tevékeny, reményteli emberek jóakarását és béketűrését. Olyanok ezek az emberek, mint ha egy barlangban lennének leláncolva egész életükben, s pusztán eme barlang falára vetülő árnyékok táncát szemlélnék minden nap. Ha aztán valaki, pusztán jószándékból kivezetné őket a napfényre, nem hinnének szemüknek, s visszatérve társaikhoz inkább azt bizonygatnák, hogy csaló és ördögi szándék vezérli e névtelen jóakarót.

Türelmesnek és megértőnek kell lennünk azokkal szemben akiknek nem adatik meg a tisztánlátás képessége, de erővel és szigorral kell lesújtanunk azokra, akik bár nincsenek leláncolva, s szabadon járhatnak ki és be, mégis hazugságokkal táplálják szerencsétlen testvéreiket. Szeretettel kell fordulnunk és végtelen türelemmel viseltetnünk ha valaki jószándékot mutatva próbál minket vélt igazáról meggyőzni. Lassan és óvatosan haladva kell szemüket az erős napfényhez szoktatni. Ez ma a feladat, egyénenként és állampolgárokként ennek szellemében kell cselekedünk, hiszen ama másik harcot, a démonainkkal, a nemzet démonaival való harcot most, s talán először e nemzet történelmében nem nekünk magunknak, magunkra hagyatottan kell megvívnunk.

Dús lombú tölgyesek árnyékában az embernek jól esik a pihenés.   

 Mit jelent politikusnak lenni? Erről a talán furcsa, és általában vegyes érzelmekkel fogadott kérdésről szeretnék pár szót szólni.

Az ember belevettetett a világba. Önmagát megismerni és a világot megismerni ugyanolyan fontossággal és kérlelhetetlen szükségességgel vágyja születése pillanatától. A vita, más emberekkel való közös értelmezése az eseményeknek az a szükséges minimum, ami lehetővé teszi  az egymás mellett való élést. Attól a pillanattól kezdve, hogy az emberek csoportokba szerveződtek, városokat, falvakat, közösségeket formáltak, mindig igényük volt arra, hogy közösen fogalmazzanak meg válaszokat azokra a kihívásokra, melyek a közösségen kívülről érkeztek. Hasonló módon, a közösségek saját belső szerveződésének alapfeltétele volt, hogy szabályokat alkossanak, elöljárókat válasszanak, megfogalmazzák az együttélésük szempontjából legfontosabb elveket. 

Természetszerűleg a komplexitás egy bizonyos foka után felértékelődtek az érvelésben jártas, a személyes meggyőződésüket leghatékonyabb módon artikuláló személyek, s számukra a mindennapi tevékenységek mellett a közösség speciális feladatokat, és bizonyos értelemben többlet-felelősséget rótt. Ezzel a felelősséggel mindenki saját belátása szerint élhetett, legalábbis bizonyos pontig, feltételezve és elfogadva a közösség kollektív értékrendjét, azokat a szabályokat melyeket a közösség saját maga számára létrejöttekor megállapított. Ezek az alaptörvények azonban nem örök érvényűek. Nyilvánvalóan más kihívásokkal kell szembenéznie egy közösségnek akkor amikor egy ellenséges népcsoport létezésében fenyegeti, s másokkal ha egy régió gazdasági központjává válik. Az alaptörvényeknek a közösség mindenkori többsége által felhatalmazott vezetői új irányokat szabhatnak. Ennek legitimitását biztosítja a közösség felhatalmazó gesztusa, amikor választás vagy közmegegyezés révén saját sorsának alakítását egy-egy személy, vagy csoportosulás kezébe helyezte. Másrészt, s talán ez sokkal fontosabb, szintén a legitimitást biztosítja a választott vezetők saját vállára nehezedő felelősség súlya. Hisz van-e, lehet-e nagyobb felelősség, mint egy közösség nagy többsége által felhatalmazott és bizalommal, reménnyel övezett vezetőjének lenni? Lehet-e nagyobb felelőssége az embernek, attól a pillanattól kezdve hogy közösségben él, annál a felelősségnél, mely más népcsoportok, nemzetek, közösségek vezetőivel való találkozás, tárgyalás során eme nemzet vezetőjének vállát nyomja? 

A kérdés soha nem az, hogy bízhatunk-e saját vezetőinkben. Sokkal inkább az, hogy mennyire bízunk magunkban, hiszen mi magunk bizonyos értelemben lemondtunk erről a felelősségről, levetettük e terhet, s önző módon rátukmáltuk egy sorstársunkra, akinek ily módon egyedül kell egy nemzet lelkiismeretének súlyát cipelnie.

Sokszor a legnagyobb teher az, amit a szívünkben hordunk. S talán nincs annyi rőzse a világon, amely ezzel a súllyal vetekedhetne. 

 Tegnapig Magyarország sok minden lehetett. Kívánságokban, vágyban, gondolatban, politikai tettekben. A mai naptól azonban Magyarország helye és helyzete sok szempontból megváltozott, nyugodtan mondhatjuk hogy végérvényesen. 

Az Európai Unió elnökségi tisztét betölteni nemcsak kiváltság, nemcsak méltó és ünnepelendő megkoronázása annak a hosszú s sokszor bizony mégoly nehéz akarásnak, mely egyaránt és egyenlő mértékben táplálkozott az ezerkilencszáz-ötvenhatodik esztendőben kiöntött vér keserűségéből, és a rendszerváltás után nyakunkba szakadt szabadság édes terhéből. A magyar nemzet ezeréves vágya teljesül, mikor bár nem lóháton, de annál előzékenyebb vendégszeretettől övezve, ha csak egy múló pillanatra is, de felhághatunk a legmagasabb csúcsokra. A meghatódottság és jogos önbiztosság érzésének pillanatában azonban nem szabad megfeledkeznünk azokról a feladatokról, melyeket számunkra, magyarok számára a történelem kijelöl. Határon túli honfitársaink biztató szeretete kell utat mutasson nekünk ezekben az órákban. Hiszen most mi kaptunk szavazati jogot és felhatalmazást az Európai Unió belső ügyeinek tekintetében, úgy hogy eközben kívülállók is maradunk. De vajon több joga van-e az egységes Európa irányelveinek, feladatainak kijelölésében azoknak az államoknak, melyek a történeti esetlegesség révén, földrajzi értelemben közelebb állónak tekinthetők e célokhoz. Úgy gondolom az Európai Unió bővítés iránt elkötelezett politikája éppen hogy ez ellen szól. Nekünk magyaroknak, éljünk bár Londonban, Kolozsváron vagy Tiszalökön, egy döntést kellett hoznunk mikor az egységes európai szellemi és gazdasági elkötelezettséget választottuk. Hatalmas és felelősségteljes választás volt ez, amely most nem csak feljogosít, hanem egyenesen előírja számunkra hogy az Európai Unió egyenrangú polgáraiként hangot adjunk véleményünknek, tettekre váltsuk meggyőződéseink.

Az Európai Unió olyan csévélőüzem, melyben mi magyarok többek lehetünk egyszerű fogaskerekeknél, szétszórt csavaroknál, furcsa hangot adó gépeknél. A döntés ma, és még mindig a mi kezünkben van.     

 Sajnos megszokhattuk már, hogy az Európai Unió égisze alatt működő ember- és szabadságjogi szervezetek, illetve a nyugat európai sajtó nagy része a liberálisnak nevezett értékek, valamint az ezzel a jelzővel illetett életforma elkötelezett hívei. Annak ellenére van ez így, hogy az Európai Parlament legnagyobb frakciója, amelynek a Fidesz - Magyar Polgári Szövetség is tagja, sőt, Orbán Viktor Miniszterelnök Úr személyében alelnöke is magyar, egy jobboldali párttömörülés. Annak ellenére van ez így, hogy az utóbbi tizenöt, némely esetben több év sikeresen bebizonyította, hogy Európában a szocialista, baloldali irányítású államszervezetek életképtelenek, a liberális gazdasági modell csődközeli, némely esetben pedig összeomlással fenyegető állapotokat teremt. Európa sikeres nemzetállamai jobboldali, konzervatív, és keresztény vezetők által váltak sikeressé, és tartották meg vezető szerepüket. Németország, Franciaország, Olaszország mind példamutató módon járnak előttünk nemcsak kulturális hanem erkölcsi, gazdasági, és lelki értelemben is. 

A magyar Parlament által nemrégiben megvitatott, majd egyhangúlag elfogadott médiatörvény körüli hisztéria megértéséhez elengedhetetlen ismernünk az Európában, s Hazánkban is fellelhető baloldaliság káros szellemiségét. A médiatanács Parlament által megválasztott tagjai, a törvénytervezetet benyújtó országgyűlési képviselők, valamint a szakma legavatottabb ismerői hetek óta próbálják a médiatörvényt ért alaptalan vádakat, gyanúsítgatásokat, feltételezéseket megcáfolni. Érveltek reggel és este, a televízió képernyőjén, az internet mélyén, a rádió hullámain, de süket fülekre találtak a racionalitást alapul vevő kommunikációjukkal. Egyes médiumok a törvény szövegét nem ismerve, vagy azt szándékosan kifordítva azzal vádolják a kormányt, hogy cenzúrát akar bevezetni, hogy el akarja hallgattatni a neki nem tetsző véleményeket, hogy szerkesztőségeket fog bezáratni, magánlakásokon házkutatni. 

Könnyen belátható mennyire nonszensz, s minden alapot nélkülöző, légből kapott feltételezések ezek. Elég annyit megjegyeznünk, hogyha a kritikáknak igazuk lenne, akkor senki nem is tudna ezekről a kritikákról, hiszen régen cenzúrázva lenne minden médium, ahol ezek megjelennek. Ehhez képest, még a csapból is ez folyik, s én magam is azzal töltöm mindennapjaim nagy részét, hogy a médiatörvényt ért támadásokra reagálok. Mindez persze szükségtelen lenne, ha mindenki elolvasná a törvényt magát, s így világosan látná, hogy azok a mumusok amelyek a baloldali sajtóorgánumok hasábjain díszelegnek, semmiképpen sem a médiatörvény sorai közül bújtak elő. Ezzel szemben bárki láthatná, hogy a halkabb reklámokról, az erőszak, az értelmetlen és öncélú pornográfia kitiltásáról a délutáni és koraesti műsorsávból, vagy a hazugságokkal, és elfogult, önkényes hírértelmezésektől hemzsegő médiumok megzabolázásáról sokkal több szó esik benne. Úgy gondolom természetes, és mindenki számára belátható igény, hogy a gyermekeim számára szeretnék egészséges, a lelki és szellemi fejlődésének leginkább hasznos műsorokat, internetes tartalmakat biztosítani. Hiszem, hogy semmi rossz nincs abban, ha az ember a legjobbat kívánja gyermekeinek. Vallom, hogy az odafigyelés, és a gondoskodás nemcsak a gyermekek egészséges fejlődését szolgálja, de akár a napokban történt szörnyű tragédia kiváltó okainak nagy részét is megszünteti. A túl hangos zene, a reklámok által ránk kényszerített életforma, a televízióból sugárzó szexuális energiák, az erőszak dicsőítése, a kábítószerek hatásainak bagatellizálása mind-mind olyan dolog, amely ellen fel lehet, és fel is kell lépnünk, még ha ez esetlegesen sérti is egyes multinacionális cégek érdekeit.

Tudom, hogy Önök közül sokan megértik, néha bizony szükség van a molnárra ahhoz, hogy liszt legyen a búzából.